A LÁTSZAT CSAL!

Milyen csalóka a látszatból ítélni, és főleg ítélkezni. Egyáltalán kell-e, szabad-e, kinek van joga ítélkezni mások dolgai, mások élete felett?
Persze vannak, sajnos naponta történnek igazságtalan, borzalmas, eléggé el nem ítélhető dolgok szerte a világban, rettenetes, amire az emberek képesek, amit mások -, de akár maguk ellen is elkövetnek. Mégis fontos, hogy ne elhamarkodottan mondjunk véleményt, ne megfelelő körültekintés nélkül vonjunk le messzemenő következtetéseket, és főleg ne általánosságban beszéljünk bármi kapcsán. Sajnos ez úgy tűnik, a különböző területeken döntéshozó szerepekben dolgozóknak, még a bíróknak sem megy igazán jól, már mindenhová bekúszott az érdek és a politikai szemlélet mindent elsöprő ereje.
De amiről ténylegesen írni szeretnék: A LÁTSZAT CSAL!

2019.július 6, szombat, fél tizenkettő. Nyugodt, csendes hétvége, békés lelkivilág, kellemes otthon, jó közérzet és -kapcsolatok. Kívülről ezt látná bárki, ha az életünket egy film kockáin peregve szemlélné.
11 után keltem, mivel hajnalban aludtunk el. Szokás szerint egy pohár citromos vízzel indítottam, majd leültem az étkezőben az azzal mellé, bekapcsoltam az iPadomat, hogy befejezzem a sürgős, mégis félbehagyott emailjaimat, amikből bizony van jónéhány. Melyikkel is kezdjem, talán az építészeknek szólóval?

Az étkező a kánikula ellenére kellemes, most mintha a kandalló koromszagát, vagy a dohos szagot sem érzékelném. A konyha ablak nyitva, mert bár én ilyenkor szívem szerint zárva tartanám, háromnegyedig lehúzott redőnnyel, mint az étkezőben, de az exem már kinyitotta, hogy szellőzzön a lakás. Úgy hagyom, most nincs értelme vitába bocsátkozni, talán most éppen, ha nem is tiszta, de fojtogató mérgektől mentes levegő áramlik be.
Végignézek a lakáson, amit 11 éve oly nagy örömmel és szeretettel rendezgettem, és amihez ma már jogilag semmi közöm. Az eredetileg fehérre tervezett, de az asztalos bénasága miatt barnára pácolt konyhai szekrénysoron, az átlátszó ûvegajtókon keresztül jól látható különböző, de szép formájú tálalóedényeken, poharakon, bögréken, a szekrény tetején sorakozó, évtizedek alatt ajándékba kapott, igazán mutatós és márkás teli italos üvegeken, a pulton állandó helyet talált, rendszeresen használt eszközökön.

A keskeny, szabadon maradt falra egy szintén barnára pácolt fa polc került. A legjobb barátunké volt, aki már sajnos régóta nem lehet velünk. Néha eszünkbe jut, ha ő még élne, talán a mi életünk is máshogy alakul ebben a helyzetben. Jocó és Mara, más korosztály, de ők ketten igazán előkelő helyet foglalnak el még most is a szívünkben. Kiérdemelték, és persze biztosat nem tudhatunk, de azt gondoljuk, ők biztosan nem okoztak volna csalódást, ha tehetnék, ők most is mellettünk állnának. Szerencsére ennek az ellenkezője már nem bizonyosodhat meg, így a róluk őrzött szép emlékeket nem csúfíthatja már el semmi. A polcon fűszeres üvegek, poharak, apró kerámia dísztárgyak, évtizedek alatt kapott vagy szeretettel vásárolt és megőrzött míves dísztárgyak, mind az életünk néma szemtanúi.

Tekintetem tovább vándorol a konyhát az étkezővel összekapcsoló, de ugyanakkor kicsit szeparáló, hatalmas, kőműves barátunk által épített parapetfal boltívén. A szépen rakott vöröses klingertéglák a kandalló anyagával megegyező. Ezt az egy dolgok hagytuk meg úgy, ahogy az előző tulajdonos megépít tette, mert hangulatos nak és hasznosnak gondoltuk. Annak ellenére, hogy az építész, akit megkértünk, nézze meg a megvenni kívánt házat, hogy szakmai szemmel minden rendben van-e vele, amint belépett a helyiségbe, azt kérdezte, “hát ez a krematórium?” Nekünk tetszett, és mostmár a boltív is erre köszön vissza.

Miközben ez jut eszembe, már a polcon álló szép cserepes virágokat, szépformájú kovácsoltvas újságtartót veszem szemügyre, majd megpihen a szemem a köztük megbúvó faangyalkán. A kellemes látványhoz újabb előtörő emlékek és gondolatok társulnak. Ezt a piros, mosolygó, kedves arcú faangyalt sok-sok évvel ezelőtt vásároltam jónéhány társával együtt, és a karácsonyi ajándék mellé odacsempésztem minden olyan embernek, akit nagyon szerettem, akik a legfontosabbak voltak nekem. Kaptak többek között a “kisfiamék” is a barátnőjével, a nászasszonyomék, egy nem túl régen megismert, de nagyon megkedvelt, jólelkű barátnő, …, és ezt az egyet megtartottam magunknak. Még most is hiszek a védelmező szerepében, és bár a megajándékozottak többsége enyhén szólva leszerepelt, mégis azt kívánom, vigyázzanak rájuk is az angyalaik.

Angyalkából egyébként több is van a lakás különböző pontjain, textilből, fából, lemezből, porcelánből, kristályból. Bármelyikre jó ránézni, mindnek külön története van. Mindegyiket mástól kaptuk, vagy mi magunk vásároltuk, mindegyik más és más szeretett személyhez köthető. Emberekhez, akikkel és akikért éltünk, akikről az gondoltuk, már örökre hozzánk tartoznak, velünk lesznek jóban-rosszban, mégis mind, egytől egyik köddé váltak.

Milyen szomorú ezt leírni, a könnyem is kibuggyan, de nem hagyom elhatalmasodni az érzést. Bőven lenne miért okkal keseregni, de még mindig van miért hálásnak lenni, van miben hinni és bizakodni, van kiért élni.
Egyetlen egy ember, aki kárpótol mindenért, egy csodálatos lény, akiről azt szoktam írni, hogy egy igazán figyelemreméltó fiatal lány, akiről biztosan tudom, hogy valóban a világ egyik legtehetségesebb és legértékesebb embere.
És ő nem más, mint a második gyermekem, a “kislányom”, akitől oly sokat tanultam, akinek köszönhetem, hogy egy ilyen helyzetben sem omlottam össze, estem végleg kétségbe, váltam kiábrándulttá, hiteszegetté, reményvesztetté, hanem aki által értelmet nyert az életem, és tudom, hogy rengeteg dolgom van még a világban.
Akitől visszakapom mindazt a szeretetet, ami bennem él, amiből önzetlenül adtam mindenkinek, akivel valaha kapcsolatba kerültem. Ezért nem törtem össze, ezért tudtam túlélni azt az árulást, amit minden oldalról kaptam. Éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna bíztatásra, bátorításra, támogatásra, segítségre.

És ő az egyetlen, akitől ezt megkaptam, mikor ő is ezeknek a híján maradt, mikor fogalma sem lehetett róla, mi történt vele, és nem tudhatta mit hoz nemcsak a holnap, de a következő pillanat. Mikor bezárult előtte a világ, amit annyira szeretett, ahol olyan jól érezte magát.
Belül talán ő is halálra rémült, de bízott saját magában, és ahhoz is volt ereje, hogy nekem is segítsen abban, hogy sikerüljön minden ellenére megtartanom az optimizmusom. Ezt csak kitartással és azzal a hittel tudom meghálálni, hogy biztosra veszem, eljön még az az idő, mikor újra biztonságban érezheti magát, mikor újra egészségesen és gondtalanul élheti az életét, amikor tenyerén hordozza a világ, mert hiszen azt érdemli.

Régen is elvarázsolt a szépsége, az intelligenciája, a fogékonysága, a világot elkápráztató, gyönyörű mosolya, jósága, belső kisugárzása, az egész lénye, és ezt csak fokozta, ahogy az őt ért, igazságtalan borzalomhoz hozzáállt, ahogy minden elképzelhetetlen nehézségen felül tudott kerekedni, miközben az egész világ az ellenségévé vált. Egy ilyen embertpróbáló élethelyzetben is a legtöbbet hozta ki magából, és erőt ad nekem is. Minden elismerésem az övé, és nagy örömmel tölt el, hogy miközben neki is a legnagyobb szüksége lenne azonnali segítségre, amire régóta hiába vár, ő mégis önzetlenül segíteni tud másoknak. 
Ahogy nem azon kesereg, hogy sikeres és “gondtalan” élete egy pillanat alatt kártyavárként omlott össze, hanem újra építi az életét. Hogy nem azon kesereg, hogy elvesztek a régi célok és álmok, hanem annak örül, hogy vannak újak, sokkal fontosabbak.
Ő az én egyik, de szerencsére igazi, élő, hús-vér angyalom, mindennél és mindenkinél értékesebb kincsem. És hogy mindezt nemcsak az anyai elfogultság vagy büszkeség íratja velem, azt az is bizonyítja, hogy korábban többen, komoly vezető beosztásban lévő emberek is fogalmaztak úgy egymástól függetlenül, hogy “kincset találtak” a személyében.
Nagyon bájos, kedves, barátságos, ugyanakkor szerény, igazán szerethető és őszinte emberke volt mindig is, ma is az! Természetesen voltak irigyei is, amit ő vagy észre sem vett, vagy nem tulajdonít a neki jelentőséget, figyelmen kívül hagyott, de a legtöbb embert rabul ejtette személyiségének varázsa, kisugárzása. Boldogságkutató faggatta, mi a titka örök derűjének, belső harmóniájának, optimizmusának.
Ő közben hitt abban, hogy saját hazájában is boldog felnőtt lehet, és ezért meg is tett mindent. Bárhol tanult vagy dolgozott, a tudása legjavát adta, és sikert sikerre halmozott. Több éven keresztül volt köztársasági ösztöndíjas egyetemi hallgató, ugyanolyan sikeresen folytatta PhD tanulmányait, élvezte az ezzel együttjáró oktató munkát, és bár szigorú volt, mégis gyorsan a tanítványai kedvencévé vált. Akik az ő segítségét kérték diplomamunkájuk konzulenseként, szép eredménnyel zárták egyetemi tanulmányaikat, és sokan bizalmukba fogadták. Megosztották vele nemcsak szakmai sikereik hírét, de a magánéletük örömeit vagy éppen gondjait.
Fiatal pályakezdőként is igen szerencsésen indult minden, ő is élte a fiatalok “gondtalan”, ugyanakkor egyáltalán nem felelőtlen, nemcsak mozgalmas, de tartalmas életét. Tele volt tervekkel és álmokkal, amiket sorra pipálhatott ki. A legnagyobb világcégekhez is felvételt nyert, ahol jó eredményeket elérve dolgozott.

Három nyarat az Egyesült Államokban töltött, gyerektáborokban dolgozva, ezalatt eredetileg is magasszíntű angol nyelvtudását szinte anyanyelvi szintre emelte, megismerte más nemzetek kultúráját, szokásait, hagyományait, és a szabad napokon nagyon sokat kirándult, sok helyre eljutott. Amikor nap mint nap csodálta, hogy a sérült és fogyatékos gyerekek hogyan vegyülnek el egészséges társaik között, és milyen magától értetődő, egyértelmű, hogy mindnyájan jól érzik magukat együtt, és mikor reggelente odaszaladt hozzá egy kislány, és karjaival átkulcsolva bizalommal és rajongással kérdezte, “ugye nincs mogyoró a reggelimben?” nem gondolta, hogy valaha az ő élete is ilyenné, sőt sokkal nehezebbé válik, és nem kap majd sehonnan segítséget.

Egy éven keresztül ő volt annak a felsőoktatási intézmények hallgatói számára szervezett programnak az arca az Amerikai Nagykövetség honlapján, amelyen keresztül ő maga is utazott, később, pedig éveken keresztül ő segített sok-sok hallgatónak is ezeket az élményeket megtapasztalni, segített megszervezni a programban való részvételüket és kiutazásukat.

Az egy szép, 4*-os szállodában vállalt recepciós állás szünidei munkának indult, aztán a doktori tanulmányokkal párhuzamosan főállássá vált, mert egy félreértés vagy méltatlan eljárás miatt az elnyert ösztöndíját más kapta meg, így jelentős jövedelemtől esett el. Mire ez ősszel kiderült, már megtetszett neki ez a munkakör, és jól is érezte magát az akkor még hasonló érdeklődésű és végzettségű fiatalok alkotta, mindössze 7 főből álló, nagyon jó kis recepciós gárda tagjaként, így maradt. Az ajánlat jól jött jövedelemkiegészítésként, és azért is, mert gyermekem számára fontos volt, hogy a családi büdzsét is megkímélje, mentesítse a tanulmányaival együtt járó anyagi megterheléstől.
Bár két helyen maximálisan helytállni nem kis kihívás volt, és nyilvánvalóan áldozatokkal is járt, de 3 évig így is nagyon jól működött.
Kezdetben a kutatómunkája is ígéretesen alakult, de a váratlanul lecsapó betegsége miatt hosszabb szünet beiktatására kényszerült. Bár szép eredményekkel járt már a doktori tanulmányai végén, egy-két vizsga elmaradt ugyan, és a doktori disszertáció írásának megkezdése is elhalasztódott.

Később a kutatási területét is felcserélte egy sokkal fontosabb témára, melybe az elmúlt évek során oly mélyen beleásta magát, hogy mára elképzelhetetlen mennyiségű, és minőségű, felbecsülhetetlen értékű tudásra tett szert, ami nemcsak érdekes, de melyre ma a világon a legnagyobb szükség van. Az én szememben ő már a doktorok doktora, és tudásának már most is nagyon sok haszonélvezője van, szerencsés, aki megismerheti, aki kapcsolatba kerül vele.
A legszebb ebben az egész történetben az, hogy minden elért eredményét csak saját magának köszönheti, semmi nem hullt alanyi jogon vagy ismeretség útján az ölébe.

Régebben tehát mindenki elismerően nyilatkozott róla, mindenki örült, hogy a közelében lehet. Az emberek mosolyogva forgolódtak utána, bármerre is járt. Felfoghatatlan, hogy MA, mikor önhibáján kívül bajba kerülve nagy szüksége lenne életmentő segítségre, SENKI NEM AKAR HALLANI RÓLA, SENKI NEM AKAR SEGÍTENI! A fent említett emberek sem.

Cserbenhagyott bennünket szeretett szülővárosa, ahol én immár 62 éve, ő az érettségijéig élt, és cserbenhagyta a város, amit szintén a magáénak érzett, “a város, ahol a jövő épül”, ahol egyetemi és doktori tanulmányait folytatta. A város, aminek 18 évesen első látásra szerelmese lett, ahol több, mint 8 csodálatos évet élt, ahol a jövőjét, a családalapítást tervezte.
Az államtól és senkitől semmi segítséget nem kapunk, pedig Judit önhibáján kívül lett beteg, a környezete betegítette meg.

De jól elkalandoztam, a szombati hangulatról, a derűsnek és gondtalannak tűnő nyári napról, a semmitmondó eseményekről akartam írni, amik igazából az életünk legfontosabb értékei lennének, de amit sajnos beárnyékolnak egy életfeladatul kapott élethelyzet megoldandó, nem mindennapi nehézségei. Olyan pillanatok, amik nem azok, amiknek látszódnak, és a béke, biztonság, nyugalom sajnos nem valóságos. Csak megpróbálunk ezen nem folyamatosan agyalni, emiatt nem állandóan aggódni, drámázni, és persze minden percben azért teszünk, hogy újra visszakapjuk az életünket, hogy élhessünk a jogaink kal, és felhőtlenül örülhessünk egymásnak, sikereinknek, elért eredményeinknek. Volt amikor minden valódi volt, most meg mintha minden elveszett volna. De ez nem maradhat így, nem tűrjük, hogy így maradjon.

Az egyik szobában nagylányom még alszik, aki számára ez nagyon lényeges. Bár az életét védő hatékony, magas minőségű, ennek megfelelően elég drága svájci légtisztítógép 3-as fokozaton most is, csendesen zümmög a szobájában, hogy legalább nagyjából elbánjon a penésszel és egyéb megakadályozhatatlanul bekúszó allergénekkel. De ez minden esetben kevésnek bizonyul, ha a nyitott ablakokon öblítőszer illata, permetezés- vagy égetés káros melléktermékei, de akár cigarettafüst kerül a lakás levegőjébe.

A másik szobából a tv hangja szűrődik ki, volt férjem néz valami ismeretterjesztő műsort. Csoda, hogy még ilyet is adnak valahol, gondolom.
Közben neki kezdek egy méretes ananász megpucolásához, és miközben gondolataim hol ide, hol oda kalandoznak, üvegbe rakom a friss, illatos ananászkockákat.
Előbújik gyermekem apja is, persze megkérdezem, enne-e egy picit?
“Kicsit később jobban esne.” -Akkor beteszem a hűtőbe, ha ennél, nyugodtan vegyél ki egy üveggel. – Köszönöm.” zajlott le a rövid párbeszéd, majd ő visszatért a szobájába, én pedig úgy döntöttem, hogy kiülök a lépcsőnk elé az árnyékba, mert bele szeretnék lapozni egy könyvbe, amit a lakásban nem tehetek meg.

A könyvet a könyvtárból hoztam: Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors. A kiszámíthatatlan sors évekkel ezelőtt egy elképesztő élethelyzetbe hozott bennünket. Noémitől tanulva nem azt írom, hogy ép emberi ésszel felfoghatatlan problémák tömkelegét zúdítva ránk, hanem hogy embertpróbáló kihívás elé állítva bennünket.
Néhány hete, ha indőm engedi, elő-előveszem, és mondhatom, hogy nagyon tetszik.

A következő bejegyzésben innen folytatom, addig is legyen szép napotok!