2017.július 29, szombat reggel 7:07
A lépcsőház földszinti lépcsőfordulójában a második lépcsőfokon ülök egy nylon tasakba csomagolt törölközőn. Várok, cikáznak a gondolataim, szememből megállíthatatlanul patakzik a könny. Nem akarok sírni, mégsem tudom abbahagyni, pedig olvastam, hogy az Univerzum azt sugározza vissza, amit mi sugárzunk felé. Most aztán igazán nagy szükségem lenne rá, hogy csupa jót sugározzon. Megpróbálok hát mosolyogni, nehezen megy, pedig évtizedeken keresztül csak mosolyogtam.
Nemcsak a számmal, az arckifejezésemmel, de a szívemmel, lelkemmel is. Ezt mások is észrevették, egyszer a már felnőtt fiam mondta: “Azt szeretem benned anya, hogy olyan őszintén mosolyogsz.” Mennyire megjegyeztem ezt a mondatot, ezt a pillanatot!
A derűt, a belső harmóniát, amiből valószínűleg mindez fakadt, a kislányom is örökölte. Nemrégiben, mikor így írtam róla:
“Közben egy gyönyörű, rendkívül tehetséges és okos fiatal lány, akiről nemcsak az anyai elfogultság okán csak legekben tudok beszélni, akit a világnak meg kellene ismerni és a tenyerén hordozni, fulldoklik!, és azt is megfogalmaztam, hogy:
“Pályája, felnőtt élete nagyon ígéretesen indult, saját tehetségének és rátermettségének köszönhetően sikert sikerre halmozott, és nem mellesleg az övé volt a világ legőszintébb és legcsodálatosabb mosolya.”
Sokan szerethettek bele ebbe a “legendás” mosolyba, volt, aki ezt írásba is adta.:-)
Emlékszem, egyszer felolvasott nekem a Facebook üzeneteiből egy hihetetlenül szépen megfogalmazott mondatot a mosolyáról, amit egy kedves-vagány tanítványa írt, aztán volt egy fiú ismerőse, aki egy nagyon klassz videoklippet küldött a csodálatos mosolyára utalva. Közvetlenül a szívműtétje után pedig a főorvos, aki a műtétet végezte, mondta, hogy milyen jó érzés volt, és a pályafutása alatt talán akkor fordult elő először, hogy műtét után valaki mosolyogva ébred.
Korábban többen, komoly vezető beosztásban lévő emberek fogalmaztak úgy egymástól függetlenül, hogy “kincset találtak” személyében. Ezzel együtt nagyon szerény, kedves, barátságos, szerethető emberke volt, illetve ma is az! Természetesen voltak irigyei is, de a legtöbb embert rabul ejtette személyiségének varázsa, kisugárzása, csodálatos mosolya. Boldogságkutató faggatta, mi a titka örök derűjének, belső harmóniájának, optimizmusának.
Közben eszembe jutott az is, és milyen jó is visszaemlékezni arra, mikor egyszer egyetemista korában mosolyogva mesélte: “Képzeld anya, ma a német tanárnő úgy magyarázta el egy jelző jelentését, hogy azt mondta, olyan mint a B. Judit, a báj és harmónia együtt, amit áraszt, és még az utolsó hajszála is a helyén van.” Jót nevettünk, megpusziltuk egymást, azt a büszkeséggel és szeretettel vegyes nagyon jóleső érzést, amit éreztem, szavakkal kifejezni nem lehet. Vagy egyszerűen ez a boldogság?
Ezek az érzések most is megvannak, csak utat tört melléjük a féltés és aggodalom, mely mázsás súlyként nehezedik anyai szívemre. Szinte egyik pillanatról a másikra változott meg, állt a fejetetejére minden. Hihetetlen, elképzelhetetlen, elmondhatatlan.
Hogy lehet, hogy MA SENKI NEM AKAR HALLANI RÓLA?! SENKI NEM AKAR NEKI SEGÍTENI?! SENKI NEM AKARJA MEGMENTENI AZ ÉLETÉT?! A fent említett emberek sem.
És Ő mégis, most is, ennyi szomorúság, fájdalom, életveszélyes helyzet után, egy ilyen megfogalmazhatatlanul és ijesztően bizonytalan, kilátástalannak tűnő élethelyzetben is olyan bíztatóan, bizalommal és szeretettel tud rám mosolyogni, hogy ha rá gondolok is, felmelegszik a szívem. Lassan elapadnak a könnyek, és lassan újra mozdul a remény, hogy minden jóra fordul.
Ránéztem a naptárra, és a dátumot látva édesapám jutott eszembe. Boldog születésnapot, apa! Istenem, milyen régen elmentél, közvetlenül az 50. születésnapod előtt, már 37 éve. El sem hiszem. Ennyi idős a nagyobbik gyermekem, a FIAM. Őt legalább kicsit ismerhetted, hiszen mégcsak 10 hónapos volt, mikor meghaltál abban a rohadt balesetben, mások miatt. Ez volt életem első nagy és igazságtalan vesztesége. So is MÁSOK MIATT történt! Bár nem volt túl jó a kapcsolatunk, mégis hiányoztál. És hiányoztál az unokáknak is, egy boldog családi élethez hozzátartoznak a nagymamák, nagypapák. Nekünk teljes nagypapa hiányunk volt, nemhogy kettő, egy sem jutott. Ha Rád gondolok, mindig emlékek között kezdek kutatni. Oly kevés maradt a gyermekkoromból, vajon miért lehet?
Horoszkópokat csak ritkán, egy-egy újságban véletlenül belebotolva szoktam olvasni, hinni nem is nagyon hiszek bennük, de a csillagjegyek szerinti fő jellemvonásokban talán van némi igazság. Te is oroszlán voltál, talán ezért is sugároztad azt a félelmetes erőt, ami miatt féltem még elkéretkezni is valahová, bárhová, ami miatt nem kezdeményeztem beszélgetéseket, ami miatt én a jelenlétedben bizonytalanabbá, bátortalanabbá váltam. Nehéz is azt az érzést, feszültséget megfogalmazni, de valahogy a lényed egy tekintélytparancsoló erőt sugárzott, ami engem arra késztetett, hogy ne mondjak ki dolgokat, kerüljem inkább el a visszautasítás, egy esetleges vita lehetőségét is. Valami ilyen volt a férjemmel való kapcsolatomban is, és ő is oroszlán.
Na, jól elkalandoztam, és megint nem azzal foglalkozom, amivel kéne. Ez talán egy tudatalatti védekezés, elterelte a figyelmemet arról a megoldhatatlannak tűnő, óriási problémáról, amire pedig MEGOLDÁST KELL TALÁLNI!
Pontosan egy évvel ezelőtt ugyanemiatt a fenyegetettség miatt írtam segítségkérő e-mailt a polgármesternek és a helyi tv-nek. Arról írtam, hogy egy 59 éves értelmiségi édesanya a diplomás közgazdász, doktori tanulmányokat is folytató nagylányával, aki évek óta egy életveszélyes környezeti betegséggel küzd az utcára kerülhet, emiatt azonnali segítségre, lakhatási lehetőségre van szükségünk.
Segítség helyett, gyanánt kiküldték a volt háziorvosomat egy másik orvos kíséretében, hogy vizsgáljon meg bennünket???
Egyrészt nem orvosi segítségre volt szükségünk, nem orvosi segítséget kértünk, másrészt én már hónapokkal, nagylányom hetekkel előtte másik háziorvost választottunk, mert a régi évtizedeken keresztül elszalasztotta a lehetőségeket, hogy segíthessen. Mindkettőnknek mindig csak tüneti kezeléseket nyújtott, gyógyszereket írt fel, nem figyelt a panaszainkra, illetve megkérdőjelezte azokat, nem kereste az okokat és összefüggéseket, nem küldött bennünket az életkorokhoz köthető és ajánlott prevenciós szűrővizsgálatokra, nem tekintett bennünket partnernek, inkább okoskodó betegnek, így kioktató stílusban beszélt, és éreztette “felsőbbrendűségét”.
Mikor egy ilyen hihetetlenül és elmondhatatlanul nehéz élethelyzetben sem segített és kutatott velünk együtt a megoldás után, nem volt egyetlen javaslata sem, merre induljunk, milyen szakorvosi, klinikát keressünk meg, kivéve a pszichiátriát , és nem megengedhető stílusban közölt dolgokat, végképp elveszítette maradék tiszteletünket és megbecsülésünket.
Így aztán nem kértük az orvosi vizsgálatot, hiszen már megoldottuk azt a problémát is, amit hetekkel előtte az okozott, hogy megtagadták nekem mogyoróallergiás lányom részére a diagnózist igazoló Prick teszt eredmény alapján az életmentő adrenalin injekció felírását. Akkor hiába kértem a tüdőgyógyász-allergológus főorvos asszonyt is, a háziorvost helyettesítő másik két orvost is, hogy jöjjenek ki házhoz (2 perc séta!), mert nagylányomnak az allergiái, a többszörös kémiai érzékenysége miatt az orvosi rendelők, kórházak, mentőautók levegője is életveszélyes, hiszen bármi, akár a fertőtlenítő folyékonyszappan illata is életveszélyes anafilaxiás sokkot vagy fulladást okozhat. Ekkor jött a rendőrség, később az önkormányzat kérésére pszichiátriai beutaló.
Mindez természetesen a segítség jegyében. 🙁
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: