2016.szeptember 26. Hajnal 4 óra
A telefon halk, de határozott dallamára ébredek. Ezek szerint sikerült jól beállítanom az ébresztő funkciót. Kicsit sajnálom magam.
Fél egykor feküdtünk le, szerintem rögtön álomba zuhantam, és olyan jól aludtam. Kicsit olyan volt, mintha minden rendben lenne. Most viszont már újra kavarognak a fejemben a gondolatok. Vajon milyen napunk lesz, és mit próbáljak meg, hol keressem az új otthonunkat?
Egyre reménytelenebbnek tűnik, hogy találok valami jót, pedig tegnap délután ismét vitába torkollott a telefonbeszélgetésünk a volt férjemmel. Újra rá kell döbbentem, képtelen megérteni, miről van szó. Mit várjak az idegenektől, ha a saját családom, volt családom is így reagál, így gondolkodik? Egy-egy ilyen beszélgetés nagyon sokat kivesz belőlem. Tudom, hogy nekik is nagyon nehéz. Rettenetesen sajnálom, ami mamával történt. Istenem, hány évig éltem abban a tudatban, hogy nincs nála jobb szívűbb és önzetlenebb nagymama. Mindig megpróbáltam vele éreztetni, hogy ezért nagyon hálásak vagyunk, nagyon szeretjük. Ezt ő érezte is, emlékszem, mikor a 80. születésnapjára rendezett családi összejövetelen meghatottan közölte, hogy neki van a világon a legjobb menye. Ez 40 éven keresztül működött. Soha nem volt köztünk vita, hangos szóváltás, pedig naponta találkoztunk, kapcsolatunk, házasságunk elején még együtt is laktunk, ráadásul én költöztem hozzájuk.
Közben készülődöm, öltözködöm, ha már ilyen korán felkeltem, haszna is legyen, nehogy elkéssek.
4 óra 10 perc. Már kint is vagyok a lépcsőházban. Megkönnyebbülten megállapítom, még tiszta a levegő. Szó szerint és átvitt értelemben is. A lépcsőház ablakai nyitva, még mindenkinél sötét van. Gyapjúpulóver és egy kapucnis rövid télikabát van rajtam. Most nem fázom, talán enyhébb a hajnal. A múlt heti reggelek a hideg miatt még rosszabbak voltak. Kilépek a térre, sehol egy lélek. Még a forgalom sem indult meg, csendes, nyugodt minden.
Jókai tér. Ez az állandó lakcímem 1977 júliusa óta. Ténylegesen nem sokat laktam itt, de sok emlék köt ide. Maga a tér nagyon szép, rendezett. Sok fa, bokor, virág, mintha nem is a város legközepén lennénk. A református templom nagyon szép így kivilágítva. A Jókai szobor évtizedek óta tanúja a város életének. Tudna mesélni, az biztos. Még a szökőkút is alszik, talán 5-kor kezdődik az új napja ismét vidám csobogással. A főút is csendes, de már csak perceken múlik, mikor indul a hajnali csúcs. Megkerülöm a háztömböt, a parkoló még tele van az autókkal. Körben mindenhol emeletes házak, hiszen ez egy lakótelep. Néhány ablakban van még csak fény. Azok, amelyekre én kiváncsi voltam, még sötétek.
Hihetetlen, hogy azt kell lesnem, mikor ébrednek a szomszédok. Tanácstalan vagyok, két héttel ezelőttig még olyan kiszámítható volt minden, a múlt hét viszont horror. Teljesen felborult a rend, egész éjjel nem tudtunk lefeküdni, megszámlálhatatlan volt a rosszullétek száma, többször kiszaladtam a lépcsőházba megtudni, honnan támadnak az illatok, és gyorsan szellőztetni. Valahogy senki nem a megszokott rutin szerint élt, és ez a mi életünket még kaotikusabbá tette, mint az övékét. Addig elég volt 5 órakor kiülnöm a lépcsőházba, miután kinyitottam az összes ablakot és kitártam az ajtót. Tudtam, hogy 5 perc múlva felkel az első emeleten a fiatalember, és amint bemegy a fürdőszobába, a lépcsőház is fürdőszoba illatú lesz. Ilyenkor alig várjuk, hogy fél hat előtt öt perccel elinduljon a munkába. Az ajtónyitását csengetéssel jelzem nagylányomnak, aki addigra már készenlétben van. Már korábban feltette az egyébként utcai közlekedéshez kémiai anyagokat is megszűrő filterrel vásárolt maszkot, és így, hogy folyamatosan üzemel egy légtisztító készülék az előszobában (két hónapja vettük 300 ezer Ft-ért, és állítólag a világ egyik leghatékonyabb készüléke), és egy a szobában is (azt, 250 ezerért vásároltuk még februárban) van esély rá, hogy megússzuk roham nélkül. Kb. tíz perc alatt elmúlik az erős parfüm illat, lehet készülni a következő támadásra.
A múlt héten egyre másra jöttek a rosszullétek. Éjfél tájban, éjjel 2 körül is cigarettafüst okozta a bajt. Ez nem máshonnan, mint a közvetlen szomszédunktól ered. Aztán egy újabb lépcsőházi és téri szemle után kiderült, a következő rosszullét oka az volt, hogy a Molajban működő, a gyár és a város vezetése által a lakótelep lakóinak panaszára reagáló tájékoztató szerint az egészségre nem káros biodiesel gyártó üzem, ami egyébként szerepel az ország legveszélyesebb üzemelt felsoroló listán, a Rossi árasztotta el ismét nemcsak a lakótelepet, de az 5 km-re lévő várost is a gyártás során keletkező szagokkal. Először olyan, mintha kenyér szag lenne, aztán valami szappanos léhez hasonló, aztán a jellegzetes, már ismerős szag kevereg a levegőben jó hosszú ideig.
http://m.hvg.hu/tudomany/20101013_veszelyes_uzem_iszap_lerako_egetomu
Aztán folytatódott, nem tudtuk, ilyenkor ki mehet valahová, csak jött az újabb rosszullét, a második már roham, ismételten úgy, hogy Judit alig kapott levegőt, teljesen elgyengült, levegőért kapkodott, nem tudott beszélni sem, csuklásszerű hangot hallatott. Ez az az állapot, amikor iszonyatosan félek, rettenetes végignéznem úgy, hogy semmit nem tudok segíteni. Ilyenkor már csak az imáim meghallgatásában reménykedhetek. Azt éreztük, hogy hajnali 3 körül is, 4 után is illatszerszag van a szobánkban, de még mielőtt a készülék érzékelte és maximum fokozatba kapcsolt, Judit már rosszul lett.
Ezért keltem ma hajnali 4-kor, az utóbbi napokban fél 5 körülre tevődtek át ezek. Hátha szerencsénk lesz, és kivédhető lesz minden. És valóban érdemes volt kelnem, az első emeleti lakás fürdőszoba- és konyhaablakában már fények gyúltak. Visszasétálok a lépcsőházba, és bár rettenetesen álmos vagyok, de elégedetten ülök le az ajtónkkal szembeni lépcsőfokokra. A már ismerős illat enyhén érződik, szerencsére nagy része nagyobb szabadságra vágyik, ezért kitalál az ablakokon, de sajnos egy része mindig rossz irányba kanyarodik, és bekúszik a lakásba. Van “aminek” nincs szerencséje, és egyenesen az ajtó túloldalán zümmögő légtisztígépben végzi, de mindig van egy 20%, ami tovább ügyeskedve bejut a szobába. Zöme ennek a másik légtisztítógépbe kerül, aminek sikerül még egy tíz perccel tovább létezni, mígnem a gép azt is benyeli és hatástalanítja, az már csak az anyagrészecske milliomod/billiomod része. Sajnos ezalatt alattomosan támad.
Miközben mindezt leírtam, már 4 óra 28 perc. Az első emeleti lakás ajtajában fordul a kulcs. Felpattanok, gyorsan becsengetek. Remélhetőleg még időben. Igen, kislányom telefonon megköszöni a figyelmeztetést, és megnyugtat, feltette a maszkot is.
Egy tíz perc, és újra tiszta a levegő. Illetve dehogy, hiszen a földszinten mindig pontosan fél hatkor fől le az első kávé. Ez is mennyire más, mint régen. A kellemes, finom kávéillat szinte már csak emlék. Valahogy a gyermekkori otthon illatával nem kapcsolom össze, pedig mintha rémlene, hogy szüleim is kávéztak volna.
Emlékszem, érettségi utàn jött az értesítés, fél ponttal lemaradtam az angol-orosz szakos tanárképző felvételijén. Akkor még csak egyetlen egy helyre lehetett jelentkezni, én az egri tanárképző főiskolát választottam. Angol tanárom javasolta ugyan, hogy bár én vagyok a legjobb diákja, jelentkezhetnék inkább orosz-magyar szakra, mert az angolon nagyon nagy a túljelentkezés. Nem hallgattam rá, és még az sem ijesztett meg, hogy a felvételin a lányok nagyon magabiztosak voltak. Én is az voltam, bíztam magamban, a szerencsémben. De bebizonyosodott, milyen nagy előny, hogy valaki már az óvodában angolt tanul, vagy különórára járt. Én ilyenről addig nem is hallottam. Azt írták, ezzel az elért pontszámmal jövő ősszel automatikusan kezdhetem a tanulmányaimat levelező tagozaton. De addig mi legyen? Talán képesítés nélküli pedagógus lehetnél- ajánlotta Irénke néni a szomszédból. Jó ötlet, talán megérdeklődöm, a gyermekvárosban van-e felvétel. Duci néni, a nevelőotthon igazgatója mondta, hogy most minden állás betöltve nála is és az iskolában is, de a gazdasági részlegen keresnek könyvelőt, jelentkezzek oda, és ha lesz üresedés, majd átvesz. Így is tettem.
Emlékszem az augusztusi napra, nagy kánikula volt. Egy nyitott hátú, virágos nyári ruhát vettem fel. Csinosnak éreztem magam, egy cseppet sem izgultam. Ahogy beléptem az épületbe, a hosszú folyosón éppen 4-5 nő vonult valahová. Később megtudtam, hogy ebédelni mentek az étterembe. Odaköszöntem, ők jól szemügyre vettek, majd tovább sétáltak. Az egyikőjük arckifejezésére nagyon emlélszem, egyáltalán nem volt szimpatikus. Később elmesélte, ez a fruska sem neki, hogy libeghet be ilyen ruhában?- gondolta. 15 évvel volt nálam idősebb, és nagyon megszerettük egymást. De mindez a kávéról jutott eszembe. Én nem kávéztam, de szerettem az irodában az illatát. Gyakran mondtam is nekik, hogy fel nem foghatom, mit szeretnek ezen a keserű löttyön, hacsak nem az illata miatt isszák. Mondták, ők bizony az ízéért, én meg lassan beszállhatok a közösbe, nehogy azt higgyem, sokáig élvezhetem ingyen ezt az illatot. 🙂
Most már ézem az illatot, de ez egészen más. Nem is finom, valami olcsó kávé lehet. Gyorsan csengetek, vigyázni kell. Nagyon lassan múlik el az illat.
Közben a közvetlen szomszédasszonyom is készülődik. Már régebb óta megy a tv, de mostmár villanyt is kapcsolt. Az ajtó feletti üveges részen át látszik.