Most, hogy fényévnyire kerültünk a normális életünktől, hogy pokollá vált az életünk, teljesen máshogy látom a világot, és nagylányomról is minden nap újabb és újabb dolgot tudok meg annak ellenére, hogy az átlagosnál mindig sokkal több időt töltöttünk együtt, figyeltünk egymásra, és régen is sok mindenről beszélgettünk.
Mindig tudtam, hogy nemcsak nagyon szép és nagyon okos, hihetetlen érzelmi intelligenciával is rendelkezik. Mindez együtt járt a jókedvvel, kedvességgel, szerénységgel. Mások is észrevették belső kisugárzását, másokat is felvidított, vagy rabul ejtett ragyogó mosolya, voltak, akik nemcsak magukban nyugtázták mindezt, de meg is említették, mennyire szívderítő harmóniát sugárzó egyénisége. Voltak, akiket kíváncsivá tett, honnan, miből merítkezik. Aztán sajnos mindig voltak az életében olyanok, akikben mindez irigységet váltott ki, olyanok, akik egyáltalán nem is ismerték, mégis ellenségesen viselkedtek vele.
Talán vannak emberek, akiket természetes szépsége előnyökhöz juttatott, mi inkább az ellenkezőjét tapasztaltuk meg többször. A férfiak talán kevésbé mertek közeledni, kezdeményezni, sok, “hatalmi pozícióban lévő” nő hozta őt hátrányos helyzetbe, a gyerekek viszont kivétel nélkül rajongtak érte. Azon felül, hogy nyugtáztuk mindezt, mély nyomot soha nem hagyott bennünk egy-egy igazságtalan eset, nem hagytuk, hogy hosszabb időre elrontsa kedvünket, hogy hosszasan bosszankodjunk rajta.
Juditnak mindig is megvolt az a képessége, hogy az apró, leghétköznapibb dolgoknak örülni tudjon, neki mindig természetes volt a tudatos jelenlét.
Én sajnos valóban hajlamos voltam arra, hogy ne a pillanat varázsát élvezem, gondolataim bizony gyakran elkalandoztak, kissé türelmetlenné tettek. Sürgettem őt, mert úgy éreztem, az élet megoldandó kérdései nem várhatnak, emiatt néha indokolatlanul megrövidítettem kellemes, közös időtöltésünket. Volt, amikor figyelmeztetett erre, akkor csak rácsodálkoztam, milyen jól látja a világot, most különösen hálás vagyok érte. Soha nem gondoltam, hogy lesz idő, amikor nem ülhetünk le kedvenc éttermünk szép teraszán egy limonádéra, sütire vagy pizzára, hogy nem mehetünk el egy koncertre, színházba, hogy nem nyalhatunk el egy fagyit séta közben értékelve a szép környezetet, és érdeklődve figyelve a többi embert. Annyira természetes volt, hogy oda megyünk, ahová akarunk, “azt csinálunk, amit akarunk.”
Nagyon szerettünk utazni, kirándulni, most mindez oly távolinak tűnik, és rettenetesen sajnálom, hogy az elmúlt években nem jutottam el vele egy szép tengerpartra, pedig milyen lelkesen és szorgosan keresgélt az ajánlatok között. Ott feltöltödhettünk volna, néha azt gondolom, talán ez a betegség is elkerülte volna.
Mivel egy rettenetes környezeti betegség, a többszörös kémiai túlérzékenység (MCS) törte derékba karrierjét, teszi pokollá az életét, mivel csupán néhány élelmiszert tud megenni, halmozott, 4+-es pollenallergiái és az, hogy heves rosszullétekkel reagál a kipufogógázra, cigarettafüstre, parfümök-, illatszerek-, mosó- és öblítőszerek, permetszerek-, festékek-, tisztítószerek-, gépek-, textilek-, az új dolgok- és egy csomó minden illatára, szagára lehetetlenné teszik egész évben, hogy rosszullét nélkül bárhová eljusson. Ha nagyon fontos, maszkot viselve kimerészkedik, de mivel ezek a rosszullétek bármikor bármitől, a legcsekélyebb mennyiségű allergén belégzésekor akár életveszélyes, anafilaxiás sokkot okozhatnak, ez nagyon ritkán fordul elő. Jelenleg számára életveszélyes terület nemcsak az utca, de az iskolák, munkahelyek, üzletek, éttermek, mozik, színházak, a közintézmények, sőt még az orvosi rendelők, kórházak is. Ezért nem tud dolgozni, ezért nincs jövedelme, ezért kényszerül a nap 24 óráját otthonunkban tölteni, ezért nem tud sportolni, szórakozni, a rokonaival, barátaival találkozni. Sajnos otthon sincs nyugalma, nincs biztonságban, mert emeletes házban lakunk, és hiába száműztük otthonunkból az illatszereket, tisztítószereket, hagyományos mosószereket, a lépcsőházból, szomszéd lakásokból folyamatosan beszivárognak a lakásunkba a cigarettafüst, a textilöblítő-, parfüm-, kávé-, és más illatok. Egy kétgyermekes, fiatal anyuka miatt a lépcsőházunk szinte mindíg olyan, mintha mosoda vagy drogéria lenne. Ha nincs itthon, akkor is, ha éjjel van, és alszanak, akkor is elárasztja a lépcsőházat a lakásából áradó számunkra gyilkos illatorgia, ami persze a saját, és az ő gyermekei egészségét is rombolja.
Most ezer dolog ad okot az aggodalomra, az élet minden területén korlátokat állítva, és megoldandó feladatok sorát a nyakunkba zúdítva. Rémisztő környezeti betegsége engem bizonytalanná tesz, őt egy szoba fogságában tartja. Miközben számunkra elveszett a biztonságos otthon fogalma, teljesen magunkra maradtunk család, barátok nélkül. Régóta tart ez az állapot, lassan megszoktuk, hogy az emberek, a társadalom nincs felkészülve, hogy egy ilyen helyzettel tudjon mit kezdeni. Mindent megteszünk érte, hogy mégis megtaláljuk az új otthonunkat, új életünket, új barátainkat.
Judit esete felhívja a figyelmet arra, mennyire kiszolgáltatottá válik egy ember egyik napról a másikra, bármilyen sikeres és tehetséges volt is a betegsége megjelenése előtt, és hogy mennyire nincs hová fordulni ilyen esetben. Hiányzik a védőháló, ami nélkül értékes, becsületes, szorgalmas emberek kerülnek méltatlan helyzetbe. Miközben keressük a megoldást, hogy olyan környezetbe ( magas hegyek vagy tengerpart) kerülhessen, ahol tud levegőt venni, ahol gyógyulni tud, ahol újra lesz élete, természetesen teszünk azért is, hogy sem őt, sem a többi embert, aki a 21. század környezeti betegségével találja szembe magát, ne érhesse diszkrimináció, hogy mindenkinek legyen esélye normális körülmények között élnie, gyógyulnia, boldogulnia.
Szeretnénk felhívni a világ figyelmét, hogy globális problémáról van szó, USA-ban már a lakosság több, mint 15 %-ának betegsége a többszörös kémiai túlérzékenység (Multiple Chemical Sensitivity), és Kanadában, sok nyugat-európai országban is sok már a beteg. A kutatási eredmények szerint pedig 2050-re már minden második ember érintett lesz, ha továbbra is ez az “illatos” világ vesz körül bennünket, ha nem figyelünk arra, nem változtatunk azon, hogy miben élünk, dolgozunk, hol játszanak és tanulnak gyermekeink, milyen anyagokból építjük házainkat, ha továbbra is ellenőrizetlenül és mértéktelenül használjuk az illatszereket, tisztítószereket, vegyszereket.
Nagy kihívás ez, bárcsak lennének emberek, akik segítenek benne!
Számomra most nagyon fontos lenne, hogy közben elég figyelmes, türelmes legyek, ne hagyjam elhatalmasodni magamon a kétségbeesést, hogy ügyesen és gyorsan intéztem a dolgokat, és keressem a megoldást, a segítséget, amellett mindig jusson számára elég időm, mert neki most ez lehet a legnagyobb ajándékom.
LEGFONTOSABB, hogy “jó társaság” tudjak lenni, hiszen most a világot kell pótolnom számára.
Mozgásterem nagyon beszűkült, leginkább vásárolni, vagy ügyet intézni megyek, de bármerre is járok, lélekben mindíg velem van. Ha látok valami szép, kedves helyet, lefényképezem, hazaviszem magammal, neki is az élményt. Sok örömet szerez nekem a létezésével, szeretném azt viszonozni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: