Azt hittem, ez a nap egész életemben, évről-évre egyre szebb, meghitteb lesz. Azt hittem, még mielőtt kinyitnám a szemem, már mosolygok, és jóleső érzés lesz, hogy tudom, 1977. július másodika volt életünk egyik legszebb napja, és azóta is az, és az marad örökre.
Azt hittem, ezen a napon mindig szeretettel köszöntjük egymást, hogy köszönetet mondunk egymásnak az előző egy évért, hogy egy finom vacsora vagy egy jó program keretében felidézzük az elmúlt egy év legszebb pillanatait, és hálásan gondolunk arra, milyen nagyszerű dolog, hogy annak idején egymásra találtunk, és azóta is kitartunk egymás mellett jóban-rosszban, betegségben-egészségben. Én ezt komolyan gondoltam, nagyon akartam. Talán ő is, sőt biztosan. Csak valahogy teljesen máshogy gondolkozunk dolgokról, és keveset beszélgettünk. Hagytuk, hogy elmenjenek mellettünk az évek, hogy elszürküljenek a napok, nem színesítettük újabb és újabb élményekkel, hagytuk, hogy elhalványodjanak az emlékek, hagytuk, hogy a szerelem, a szeretet elfelejtődjön.
Vajon én megtettem-e mindent, hogy ne így legyen? A minap megnéztünk egy filmet, bárcsak eszembe jutna a címe. Az elején úgy tűnt, nem ez lesz egyik legnagyobb filmélményen, de mégis nagyon jónak bizonyult. Szép, megható, elgondolkoztató történet. Egy fiatal tűzoltó férfi és egy az egészségügyben dolgozó, csinos, sajtós hölgy életébe pillanthatunk bele. Úgy tűnt, a házasságuk végérvényesen elromlott. Amikor a férj elpanaszolta édesapjának, hogy válni fognak, felesége válni akar, az megkérte fiát, hogy ne adja fel ilyen könnyen, próbálja megmenteni a házasságukat, és egy könyvet ajándékozott neki, ami nekik is segített. Egy könyv, 40 napnyi útmutatás, hogyan éljen, viselkedjen a házastársával. Az első napi feladat mindössze annyi: ma ne mondj semmi negatívumot a társadnak! A másodikon ez kiegészül valami apró figyelmességgel, a harmadikon …. Egyszer sok évvel ezelőtt nekem is a kezembe akadt ez a könyv a könyvtárban. Kikölcsönöztem, és elkezdtem olvasni, használni. Néhány nap után azt gondoltam, hülyeség, ezt a könyvet nem nekem kellene olvasnom, hanem a férjemnek. Valószínűleg tévedtem. Feladtam, pedig most ezt a filmet látva azt gondolom, talán sok mindenre megtanított volna bennünket, mindkettőnket az a 40 napi kitartó próbálkozás. Arra, amit nem hozhattunk magunkkal, arra, hogy milyen is egy szeretetteljes, meleg családi otthon, arra, hogy a legnagyobb érték ez az egyszer megtalált boldogság, amit nap mint nap meg kellett volna hálálnunk az egymás iránti, feltétel nélküli szeretetünkkel, odafigyeléssel, bizalommal, tisztelettel. A család szentségét, fontosságát, elsődlegességét semmi nem írhatta volna felül. Miután megajándékoztuk egymást két gyönyörű, intelligens, okos kisgyermekkel, “szárnyakat” kellett volna adni nekik, erősíteni őket, megbízni bennük, és életünk végéig határtalan szeretettel, türelemmel, beléjük vetett bizalommal figyelni, hogyan szárnyalnak, és mellettük lenni, ha idegenek a szárnyaikat nyesegetik, vagy ha átmenetileg törött szárnnyal botladoznak.
Talán máshogy alakul az életünk, talán elmélyül a kapcsolatunk, talán most is egymást erősitenénk, és együtt küzdenênk, tennênk nap mint nap egyre többet azért, hogy “kislányunk”, aki már gyönyörű felnőtt nő, meggyógyuljon.
Talán nem lenne örök fájdalom és csalódás mindkettőnk szívében, talán úgy lenne, ahogy mindig is elképzeltem: ezen a napon velünk örülnének a gyermekeink, aztán majd az unokák is.
De az is lehet, hogy nem jól választottunk, egyszerűen csak nem illettünk össze, csak magunknak sem akartuk bevallani 36 éven keresztül? Igazából nem az elvesztett boldogságot sóvárgom, nem is ezen kesergek, egyszerűen csak megálltam kicsit, hiszen ma ünnepnek kellene lennie.
Nagyon-nagyon haragudnom kellene a volt férjemre, mert nem tudta úgy élni az életet, ahogy kell, mert nincs meghitt, meleg otthonunk, mert nagyon-nagyon sokszor megbántotta a kislányunkat, mert nincs mellette egy ilyen helyzetben, mert ahelyett, hogy megértené, gyengéd szeretetével venné körül, még hibáztatja is. Mert nem visz bennünket egy olyan helyre, ahol megajándékozhatná a gyermekét a gyógyulás esélyével. Egy édesapának ezt kellene tennie, bárhány éves is a gyermeke. Talán azért nem tudja, mert nincs előtte példa, mert soha nem tapasztalta, milyen is az, ha egy gyermek mellett ott van egy szerető édesapa. Nagyon-nagyon haragszom, ugyanakkor sajnálom, mert tudom tele van fájdalommal, csalódással, keserűséggel, ki nem mondott félelmekkel, mert mikor megtehette volna, akkor sem tudott élni. Nem volt türelme, nem tudta, hogyan lehet jól élni, pedig nagyon sok jó tulajdonsága is van, nagyszerű ötletei voltak, igazán tehetségesnek született. Volt benne szeretet is, de mégsem tud jól szeretni, a szeretetet legyőzte valami, a büszkesèg, a megbocsátani tudás hiánya, a gének, az öröklött tulajdonságai, vagy csak egyszerűen az oroszlán természete?
És mindez persze nem azt jelenti, hogy én hibátlan, vétlen áldozat lennék. De most nincs több időm ezen elmélkedni. Boldog volt házassági évfordulót!
Szavakkal kifejezhetetlen helyzetben vagyunk. 59 évesen egyedül kell kitaláltunk 31 éves felnőtt nagylányommal, hogyan menthetjük meg az életét. Három évünkbe telt, mire megtudtuk, mi is történt vele. Egy ragyogó mosolyú, sikeres, tehetséges, igazán szép, sugárzó fiatal lány volt, tele élet kedvvel, célokkal, és úgy tűnt, egyik napról a másikra derékba tört az élete, elveszett az egészsége, ezáltal a normális élete. Mindig egészség- és környezettudatos életet élt, a szó jó értelmében, nem megszállottan, odafigyelt teste jelzésére, időben és bizalommal orvoshoz fordult, mégis, mint hosszadalmas és kitartó kutatómunkájával kiderítette, egy láthatatlan környezeti betegség, a többszörös kémiai túlérzékenysége, az MCS teszi pokollá az életét. Másik bejegyzésekben írtam már erről az érzékenységről, arról, hogy emiatt állandó veszélyben az élete, hogy emiatt azonnal költöznünk kellene. Talán megemlítettem már azt is, hogy a betegség miatt mennyire nehéz otthont találnunk. Sok keserű tapasztalat tette nyilvánvalóvá, hogy társasházban élni ilyen betegséggel nem lehet, szállodát sem találni, ahol ne vegyszerekkel takarítanának, ne lég”frissítenének”. Nemcsak a közintézmények, színházak, mozik, éttermek, munkahelyek, iskolák, óvodák, üzletek, de még az orvosi rendelők, kórházak is életveszélyes helyek egy ilyen beteg számára. Vannak országok, ahol már épültek biztonságos házak kifejezetten ilyen betegek számára, ahol hosszútávú gondoskodást kapnak az ilyen emberek. Persze ott is végigjárták az emberek százai azt az iszonyatos utat, amin most éppen mi is járunk, hogy szembe találják magukat hitetlenkedő, értetlenkedő, okoskodó, tagadó üzemmódra kapcsolt emberekkel az élet minden területén. Egy tanulmány leírja, hogy a legfontosabb lenne egy biztonságos otthon és mindenáron elkerülni az allergéneket. Nincs más gyógymód. Ezt mi magunktól is tudjuk, olyan egyszerűnek tűnik, és mégis hiába teszünk mindezért mindent hónapok óta, még sincs hová mennünk, mégsem tudjuk megtenni. Pedig meg kell, mielőbb, még ma!
Segítsetek!
