Terézanyu pályázatnak indult

Terézanyu pályázatnak indult, de félbe kellett hagynom az írást, aztán megfeledkeztem róla. Lejárt a beküldési határidő, arról nem is beszélve, hogy a pályázat lényegéről, témájáról még nem is írtam. Mit szeretnék, mik a vágyaim, hogyan töltődöm föl?  Szeretném megtalálni a helyet, ahol TKT-s (többszörös kémiai túlérzékenységgel küzdő) csodaszép és tehetséges nagylányom visszakapná az életét. Ez minden vágyam, sikerülnie kell! Aztán jöhetnek újra a programok: kirándulás, utazás, színház, koncertek, jó könyvek, minden, ami korábban életünk része volt, amit szeretünk, ami ma csak az emlékeinkben él. És remélem lesznek körülöttünk új barátok, család, érdekes és szerethető emberek.

 A feljegyzés jól sikerült,megőrzöm, közzéadom.

Tegnap éjjel korán lefeküdtünk, fél kettő körül már aludtam, így aztán reggel nyolckor azzal a gondolattal ébredtem: de jót aludtam! Milyen jó is volt, olyan, mintha minden rendben lenne. Kiszálltam mama ágyából, kicsit fájós derékkal néztem ki a második emeleti ablakon. Szeretem a látványt, a felújított városközponti tér mindig más arcát mutatja. A szökőkút még téli álmát alussza, a lombját vesztett öreg fákon megmaradt levelek ringatóznak az enyhe tavaszi szélben, az újonnan ültetett facsemetéken napról-napra egyre jobban duzzadnak a rügyek. A különböző formájú fák mellett szépen mutatnak az örökzöldek és a látványt színesítik a távolabbi fűzfák sárgás lombkoronái. Olyan, mintha Jókai Mór mellszobra vigyázná a tér rendjét, a napokban kapott új koszorúján libeg a nemzeti szalag, ő pedig méltóságteljesen szemléli az eseményeket.  A tér ismét megtelt élettel, a református templom lábánál megindult a nyüzsgés a termelői piacon. Ilyenkor, szombat reggelenként sokkal több az árus és vásárló is, mint hétköznapokon. A jó idő beköszöntével a választék is színesedik, van itt zöldség-gyümölcs, házi kenyér, füstölt áru, termelői méz, tej, tojás, lekvárok, sajtok és egyre több virág. Néhány asztal még üresen árválkodik.

A hely értékéből sokat levon, hogy közvetlenül előttünk fut a főútvonal, és bizony nagy a forgalom. Pár percig figyeltem az embereket, néhány ismerőst is megpillantottam, és jöttek a gondolatok. Mennyire szerettem régen a reggeleket, mikor teljesen más a város. Milyenek is voltak a régi szombatok? Bevásárlás, sütés-főzés, mosás, takarítás, de jó is volt! Vicces, de mit nem adnék, ha így telhetnének újra a napjaim!

Igazából soha nem gondolkoztam, vajon boldog vagyok-e, elégedett vagyok-e? 59 éves, vidéki, értelmiségi nő vagyok. Bár soha nem volt részem luxusban, sőt még az otthonaim sem voltak igazán kényelmesek annak ellenére sem, hogy mindig igyekeztem szépítgetni, otthonossá tenni őket. Mégis csupa derű voltam, jól éreztem magam a bőrömben. Sok-sok évvel ezelőtt egy osztálytalálkozón azt mondtam, nekem a lottó ötösöm a családom. Ez a kijelentés a szívemből jött, így is éreztem. Feleségként, kétgyermekes édesanyaként, dolgozó nőként mindig annyi volt a tennivaló, hogy azon soha nem volt időm gondolkodni, én mit szeretnék. Próbáltam mindenkinek megfelelni, mindenki gondolatát kitalálni. Soha nem gondolkoztam el azon, hogy világ életemben mindig másokért éltem, minden gondolatom, cselekedetem azért volt, hogy szeretteimet boldognak lássam, tudjam, hiszen én ettől voltam boldog.

Mikor kisebbik gyermekem is elvégezte az egyetemet, és ő is Pesten kezdett dolgozni, hírtelen tervezgetni kezdtem. Bár éppen megszűnt a munkahelyem, és ezzel együtt költözés is járt, azt gondoltam, épp itt az ideje, hogy megújuljon az életem. Új munka, új feladatok, új emberek, és több szabadidő, amit azzal töltök, amire egészen eddig nem volt időm. Úgy indult, mindez megvalósulhat. Néhány hónap útkeresés után megvolt az új munkahely, ahová új színt vittem. Úgy tűnt, minden a helyén van, a gyerekek is dolgoznak, sikeresek, boldogok. Emlékszem egy hangulatra, a gesztenyefákkal övezett új kerékpárúton tartottam hazafelé, gyönyörű idő volt, és azt éreztem, minden rendben van. Soha sem előtte, sem azóta nem volt ilyen élményem, de sajnos ez csak egy röpke pillanat volt. És van egy másik is, amikor azon csodálkoztam magamban, hogy hiszen minden rendben van, én mégis végtelen szomorú vagyok, és félek. Mintha megéreztem volna a válságot, a családi tragédiák sorát, az életem elvesztését. Azt, hogy nem minden könnyebb, felhőtlenebb lesz, hanem, hogy rémálommá válik az életünk, és magunkra maradunk.

Először édesanyám betegsége jött, a három hónapos küzdelem a rákkal, az elvesztésének fájdalma. Aztán jöttek a szakítások, elvesztettem az évek óta már családtagnak számító fiatalokat: lányom barátját, fiam barátnőjét, és velük a családjaikat. Nagylányom hazaköltözött hozzánk, aminek férjem nem örült. Nem értette meg, hogy a szakítás fájdalma mellett még ott vannak a napi, a munkával együtt járó állandó utazások miatti rosszullétek az autóban. 3 éve úgy érzékeltük, egyik napról a másikra jött az ijesztő betegsége, ma már tudjuk, ez is annak az előjele volt. A többszörös kémiai túlérzékenységéé, az enverimental illness korai megnyilvánulásai, aminek, mások környezetszennyezésének az áldozata lett. 🙁

Idáig jutottam a szemlélődés közbeni merengésben, és egyszer csak azt vettem észre, ismét elárasztott a félelemmel és aggodalommal vegyes ismerős érzés, amit szavakkal aligha lehet kifejezni, és amik gyakran eluralkodik rajtam reggelente, miközben azt remélem, egyszer, talán épp ma eljön az a reggel, amiről később úgy mesélhetünk, akkor kezdett minden jóra fordulni.

Kiürült a tér, elcsendesedett a forgalom, már csak a gondolataim zakatolnak, hogyan tovább, és ugye, sikerül?