Kedves Andrea! 
Az utóbbi években az Élet mást sem tesz velem, mint akadályokat gördít elém. Óriás sziklák állják az utamat, és még most is, nap, mint nap, potyognak mellé a kisebb kövek. Néha rá sem hederítek, máskor hitetlenkedek, hogy még „ez” is megtörténhetett velünk, hogy még egy ilyen apróság sem jön össze. Van amikor haragot és dühöt érzek, mert mindez igazságtalan, és mert megérdemelnénk, hogy sokkal könnyebben, csaknem gondtalanul, jobban, jobb körülmények között éljünk, hogy boldogok legyünk. Ilyenkor csalódott, szomorú, türelmetlen leszek. Gyakran sírok, néha az angyalok segítségét kérem, máskor a jó Istenhez fohászkodom. Előfordult az is, hogy kétségbeesett zokogásban törtem ki. Belenéztem a tükörbe, iszonyatosan néztem ki. Fogtam a telefonom, és csináltam egy ma oly divatos „selfit”. Elrettentetésül, hogy soha többé nem akarom így érezni magam, soha többé nem akarok ilyen csúfnak és szerencsétlennek látszani, és eltökéltségből, hogy nem is hagyom, hogy így legyen. Néha úgy tűnik, az egész világ összeesküdött ellenünk, az Univerzum el akar pusztítani minket, és a csatában csak mi magunk küzdünk, nincs senki, aki átérezné, milyen lehet úgy élni, hogy nincs életed, nincs senki, aki bíztatna, aki segítő kezet nyújtana, aki bátorítana, de még olyan sincs, aki egy mosolyával ajándékozna meg.
Időnként elgondolkozom, hogy történhetett ez meg velünk. Azt mondják, azt kapod vissza, amit adsz. Ezt itt és most azonnal megcáfolom. Sokáig nagyon jól éreztük magunkat a bőrünkben, csupa mosoly édesanya-lánya páros voltunk (és most lehullt a lepel,kik is azok a „mi” J), önzetlenek, barátságosak, segítőkészek voltunk. Aztán egyszer csak rémálommá vált az életünk, és azt vettük észre, ez senkit sem érdekel.
Ma délelőtt, amikor a borzongató hidegben, de napsütésben húsz percet kerékpároztam a város szélén lévő Lidl-be azért a kettő közül az egyik termékért, konkrétabban bio almáért, amit gyermekem meg tud enni, egy újabb kődarab pottyant az utamba. Konkrétabban nem érkezett alma, és azt sem tudni, vajon mikor lesz legközelebb. Nem tudják, és telefonon sem lehet érdeklődni. „Érdemes naponta beugrani, megnézni, mert bármelyik reggel érkezhet.” Nem számít, még van egy másik lehetőség, néhány kilométer tekerés és plusz egy óra ráfordítás. Ma szerencsém volt, ott sikerült. Akkor van a pánik, ha ott sem kapni. Előfordult már néhányszor. Felmerül a kérdés, nem elég a baj, a sok nehézség, miért kell ennek így lennie? Rossz úton járok? Hogyan tudnék ezen változtatni?
És minden rosszban van valami jó. Ezeken a beszerző túrákon „lehetőségem” adódik sok mindenen elgondolkodni. Azért el tudnám képzelni, hogy ez a lehetőség egy szép otthon meleg szobájában, egy kényelmes fotel ölében adódna kellemes zenehallgatás közben.
Ma éppen azon tűnődtem, lehet, jól jönne egy pszichológus, egy couth, egy önismereti tréning. Talán választ kapnék dolgokra, talán jobban érezhetném magam, talán könnyebb lenne. Csak nincs a közelemben ilyen lehetőség, és se időm, se pénzem nincs arra, hogy ezért utazzak valahová. Lehet az is elég lenne, ha kiírnám magamból a dolgokat. Útközben sajnálom, hogy a gondolatok elszállnak, ahelyett, hogy valami csodaszerkezettel menet közben rögzíteni lehetne. Mert az írásra is kevés időm marad. Azért szánok rá naponta pár percet, hátha még akár másoknak is örömet szerezhetek vele, hátha érdekes emberekre, akár még barátokra is találok általa. Szeretném folytatni, ezer és ezer gondolat csapong a fejemben, de most mennem kell. Bárcsak lenne egy szép kis tengerparti házunk, aminek a teraszán naponta tölthetnék néhány órát azzal, hogy lejegyezzem életünk regényét.
Talán fél éve volt, mikor egy barátnőm elhívott egy előadásra, ismert író?, aki a karmáról tartott előadást. Dóri meg volt győződve, ez segíteni fog nekem. Nem igazán hittem benne, de elmentem. Úgy éreztem, tartozom neki ennyivel, hiszen éreztem a maga módján aggódik értünk, és segíteni szeretne. Az úr egy másfélórás előadás után a könyveit és a hozzá tartozó cd-jét dedikálta és árulta. Míg barátnőmre vártam, azon gondolkoztam, vajon hasznosítható-e ebből valami, vajon valóban vannak olyan csodadolgok, hogy csak beteszem a lemezt rendszeresen, oda sem kell figyelnem, és néhány hét-hónap múlva már el is kezdenek rendbe jönni a dolgok.
Lehet, a hitetlenségemmel van a baj, a 2000.- Ft-os belépő mellé már nyugodtan tehettem volna még néhány ezret, hogy megtudjam a választ? Kihagytam a lehetőséget! Nem is jöttek rendbe a dolgaim.
De most felhasználom, amit ott tanultam. Az előadó elmesélte, hogyan valósult meg az új centrumuk. Csak elképzelték, hogy milyen legyen, és egyszer csak felajánlotta valaki, hogy elkészíti a terveket. Mostmár csak a helyét kellett megtalálni. Nem volt nehét, a Rózsadomb környékén volt egy kihasználatlan terület. Csak néhány millió kellett a telekre, elképzelték, hogy összejön, és összejött. Aztán elképzelték, hogy megkezdődik az építkezés, és elkezdődött. És így ment egészen addig, amíg el nem készült a birodalom. Ahová érdemes ellátogatni, hiszen kézrátéttel meg tudnak gyógyítani. Azért jó lett volna, ha már eljött hozzánk, itt is ide-oda teszi a kezét. Ez már nem fért bele.
Valószínűleg aki eddig olvasta, nem vette észre, hogy éppen azért írtam le ezt a történetet, mert felháborított a “pasas”, és az egészet csak jól jövedelmező, de számomra bosszantó üzleti fogásnak minősítem. Vannak “ügyes” emberek, sokan, akik kihasználják, hogy manapság csaknem mindenkinek vannak gondjai, mindenki szeretne gondtalanabbul élni, megszabadulni a démonjaitól.
Viszont nekem most eszembe jutott, mégis megpróbálom, elképzelem a szép tengerparti városka csodaszép teraszos apartmanját, és néhány hét múlva akár onnét írhatok. Most viszont szép estét kívánok, holnap újra jövök, még nem a teraszról, bár hátha ír valaki, hogy meghív addig is, míg nincs meg a sajátom. Ma éjjel megpróbálok erről álmodni. Jó éjszakát! Lona
Gondolatébresztő:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: